Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Szegények voltak, szegényebbek a templom egerénél. Akármibe fogtak, nem volt azon Isten áldása, s ha búzát vetettek a földbe, zab kelt ki, de ha zabot vetettek, sohasem kelt ahelyett búza. A szegény embert sírba vitte a sok bánat s keserűség, a legények pedig, ahogy az apjukat elföldelték, világgá mentek.
Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, hét nap s hét éjjel meg sem állottak. A nyolcadik nap összetalálkoznak két vándorral: Krisztus urunk volt az egyik, Szent Péter a másik.
– Hová, merre, legények? – kérdi Krisztus urunk.
Felelt az idősebb:
– Megyünk világgá, szerencsét próbálunk, mert otthon semmiben sem volt szerencsénk.
– Hát aztán te mi szeretnél lenni? – kérdé a legidősebbtől.
– Gazdaember, uram, gazdaember.
– No, ez nem túlságos kívánság – mondá Krisztus urunk. – Ahol van, ni, egy udvarház. Ülj belé bátran, s gazdálkodj, de aztán, hallod-e, meg ne feledkezzél a szegényekről!
– Nem, uram, nem – hálálkodott a legény, s ment egyenest az udvarházba.
– Hát te mi szeretnél lenni? – kérdé a középsőt.
– Juhász, uram, juhász.
– No, ez sem túlságos kívánság. Ahol van egy esztena, ülj bele! Ami juhot találsz, a tied. De hallod-e, meg ne feledkezzél a szegényekről!
– Nem, uram, nem – fogadkozott a középső is.
– Hát te, fiam, mi szeretnél lenni? – kérdi a legkisebbik fiút.
– Halász, uram, halász.
– Ez már csakugyan nem túlságos kívánság. Ahol van a folyó partján egy kis házikó, házikó előtt csolnak és háló, eredj, legyen a tied! De meg ne feledkezzél a szegényekről!
– Nem, uram, nem – fogadta a harmadik legény is.
Na, telt-múlt az idő, közben Krisztus urunk bejárt Szent Péterrel országot-világot, s esztendőre, kettőre visszakerültek oda, hol a három legényt hagyták. Mondja Krisztus urunk Péternek:
– Eredj, Péter, menj be a gazdához, s kérj tőle fehér kenyeret Isten nevében!
Bement Péter, s hát a szegény legényből olyan nagy úr lett, hogy minden zsebében egy aranyóra volt, s egyszerre három tajtékpipából fújta a füstöt. Hátul a csűröskertben hat cséplő verte a búzát. Köszön Péter illendőképpen, kér abból, amit Isten adott, de a gazdag ember kikergette, s meg is lazsnakolja,* ha hirtelen el nem szalad.
– No, ez jól kifizetett – panaszkodék Péter.
– Jól van, jól – mondá Krisztus urunk -, eredj csak vissza, s kérj egy marék szóratlan* búzát!
Visszamegy Péter nagy szepegve, s kérte a gazdát:
– Bár egy marék szóratlan búzát Isten nevében!
Nagy kérésre, könyörgésre ezt adott.
– Te Péter – mondá Krisztus urunk, mikor Péter visszajött a búzával -, eredj át annak a szegény özvegyasszonynak az udvarára, s égesd el ott a búzát!
Megy Péter a szegény özvegy udvarára, ott a búzát meggyújtotta, s hát – lássatok, halljatok csodát! – csak úgy ömlött a búza: elég lett volna a falunak egész esztendőre. Látja ezt a gazdag ember, gondolja magában: ha abból a marék búzából tenger sok búza lett, mennyi lesz majd az övéből! Hátrakiált a cséplőknek:
– Hé, hagyjátok félbe a cséplést, gyújtsátok meg a búzát!
A cséplők kétszer sem mondatták, egyszeriben meggyújtották a búzát. De bezzeg ebből a tűzből nem lett búza: elégett a csűr, a ház, porrá lett a rossz szívű gazdának mindene.
– No, uram – mondá Péter -, ezt ugyan jó keményen megbüntetted.
– Ne beszélj semmit, Péter, eredj a juhászhoz, s kérj attól is valamit!
Megy Péter a juhászhoz, de ez ráuszította a kutyákat, ahelyett hogy bár egy falat kenyeret adott volna.
Fut vissza Péter nagy lelkendezve, s mondja, mi történt.
– Láttam, Péter, de csak eredj vissza, s kérj tőle bár egy csupor savót, s ha ád, öntsd fel az esztena fedelére.
– Uram, összetépnek a kutyák.
– Ne félj, Péter, amíg engem látsz! Eredj!
Visszamegy Péter, s mondja a juhásznak:
– Hallod-e, juhász, tenger sok juhod van, adj bár egy csupor savót!
– Jól van, nesze, amit a kutyák meghagytak.
Éppen egy csuporra való volt. Péter azt is megköszönte illendőképpen, s aztán felöntötte az esztena tetejére. Hát, uramteremtőm, abban a szentséges szent minutában tűzbe borult az esztena, s porrá égett minden, de minden!
– No, ezt ugyan jól megbüntetéd! – mondá Péter.
– Hallgass, Péter, ne járjon annyit a szájad! – inté Krisztus urunk, s mentek a halászhoz.
Mennek a folyóhoz, s hát a halász éppen akkor köt ki a túlsó parton. Átkiált Krisztus urunk:
– Te jó ember, vígy át a vízen!
A halász egyszeriben megismerte a két vándort, átevezett érettük, s beleültette a csónakba. Ám amint eveztek a vízen keresztül, egyszerre csak csúnya sebek lepték el Krisztus urunk testét. Látja ezt a halász, s kérdi igaz szívvel:
– Ugyan bizony van-e ennek valami orvossága?
– Hej, fiam, ennek csak egy orvossága van. Ha megkennéd a szopós gyermeked vérével, mindjárt meggyógyulna.
Megszomorodott erre a halász, a könnye kicsordult. De amint hazaértek, vérét eresztette tulajdon édes gyermekének. Aztán bekente vérrel a sebeket, s hát azok csakugyan egyszerre meggyógyultak.
– Péter – szólt most Krisztus urunk -, eredj, s dobd a gyermeket az égő kemencébe!
Sírt a halász, sírt a felesége, gyökeréből fájt a szíve mind a kettőnek, de nem szóltak semmit: legyen meg az Úr akaratja.
Péter elment, s a gyermeket bevetette a kemencébe.
Egy percre, kettőre azt mondja Krisztus urunk a halásznak:
– Eredj, fiam, nézz ki, vár a gyermeked!
Megy a halász, s hej de nagy örömre változék nagy szomorúsága! Ihol, ott ül a kemence tetején a gyermek, két kezében két aranyalma, s azzal játszadozik.
Térdre borult a halász Krisztus urunk előtt, s úgy köszönte isteni nagy jóságát. Mondá Krisztus urunk:
– Kelj fel, fiam, ne köszönj nekem semmit, köszönj mindent a te jó szívednek! Eredj most ki a mezőre, s mérj ki magadnak akkora helyet, amekkora tetszik. Abból megélhetsz halálodig. De ezután se feledkezzél meg a szegényekről!
Ezt mondá Krisztus urunk, s eltűnt Szent Péterrel.