Túl az ország határán, messze, messze a nagy német birodalomban van egy kis folyó s a kis folyó mellett egy nagy város. A folyót Izárnak nevezik, a város pedig München. Kisebb, mint Budapest, de már Hajduböszörménynél húszszorta is nagyobb. Az ember ha odamegy, először nagyon furcsán érzi magát. Mindenki németül beszél, még a csepp gyermekek is. Ha valakitől magyarul kérdezzük meg, hogy ez vagy az az utca merre van? úgy megnézi a kérdezősködőt, mintha sanskrit nyelven szólította volna meg. A kis gyermek este németül mond jó éjszakát, reggel pedig németül kéri a kávét meg a kiflit. Ha nem kapja meg hamar, németül sír. Ezt azonban meg lehet érteni, mert éppen úgy hangzik, mint a magyar gyermek sírása.
Egy kis hajduböszörményi fiú volt Münchenben a mult szombatig s ez a kis fiú semmiképpen sem volt megelégedve a német várossal. Senkivel se tudott szóba állani. Odahaza csak magyarul tanult meg, se az édes apja, se az édes anyja nem tud másként beszélni. A kis Gyurkát kiküldték német szóra. Könnyen meg lehet tanulni, ha mást sohase hall az ember.
Pap Gyurkát egy jó nagybácsi kísérte el Hajduböszörményből Münchenbe. Nagyon hosszu az út, a kis fiú már megunta magát. Ki-kihajolt a vasuti kocsi ablakán széjjel nézegetni. Mikor folyón mentek keresztül, nemcsak hogy jól a fejébe nyomta, hanem meg is fogta a kalapját, félt, hogy beleesik a vízbe. Máskor azonban nem törődött vele. Azt hitte, hogy a robogó vonaton is úgy van, mint mikor otthon kikocsiztak a két szürkével. Ha leesett valakinek a kalapja, mindjárt megállították a szürkéket, nagy kényelmesen leszállott a kocsis s föladta a kalapot.
Egyszer aztán belekapaszkodott valami jókedvü szél a kalapjába s elvitte jó messze. Akkor még jobban kihajolt Gyurka a kocsiból s kiabálni kezdett, hogy állítsák meg a vonatot, mert kiesett a kalapja. Bizony nem állott meg a gépész, aki szereti ugyan a gyermekeket, de azért egy kis pörge kalap miatt nem állítja meg útközben a vonatot. Egyéb baj nem történt Gyurkával az úton. Új kalapot vett neki a bácsi Münchenben, hanem nem volt az olyan, mint a másik. Széles, nagy karimájú, olyan, mint amilyent a német gyerekek viselnek s nem magyaros, pörge.
Ez volt az első szomorúság, azután jött még más is.
A bácsi egy néninél fogadott szállást a kis fiúnak s aztán hazament Hajdu-Böszörménybe. Most már a jó Isten és a német néni viseljék gondját a kis magyarnak.
A jó néni meg is tett a kis fiúért mindent, ami csak tőle telt. Megsimogatta két egészséges orcáját meg is csókolgatta, mintha csak az édes anyja volna. Csak beszélni nem tudtak egymással. Utóbb aztán, mikor már látták, hogy sehogysem értik meg egymást, a német néni írt Budapestre s megrendelt egy szótárt, amiben minden magyar szónak megvan a német értelme. Azután már könnyebben boldogultak. A néni állandóan szemüveggel járt, s mindig hóna alatt hordta a szótárt. Ha a kis fiú kenyeret kért, megnézte hamarosan a szótárban, hogy mit jelent németül az a magyar szó s úgy tett mindennel.
– Beszélj lassan, kis fiam, hogy megértsem – s amellett mutogatta is a kis fiúnak a kezével, hogy mit akar mondani.
A kis fiú lassan beszélt, a szótár segítségükre volt. Most már a kis magyar honfitárs sem érezte olyan nagyon az árvaságot, mint előbb. A gyermekeknek, a német néni gyermekeinek már szótár sem kellett, hogy befogadják maguk közé a kis magyart. Elébe dobtak egy csigát a földre s a kezébe adtak egy kis ostort. Azt tudta már Gyurka otthonról, hogy hogy kell ezzel a játékkal bánni. Addig ütögette a csiga alját az ostorral, míg az csak elkezdett sebesen forogni. Akkor aztán magára hagyták a forgó csigát, míg csak el nem fáradt a nagy igyekezetben s föl nem fordult. Nagyot nevettek rajta a német gyermekek a magyar gyerekkel s értették egymást.
Hanem Gyurka azután sem érezte magát egészen otthon abban a nagy idegen városban. Adhatott a német néni neki annyi cukrot meg kalácsot, amennyit meg tudott enni, még sem érezte olyan jól magát, mint otthon. Sokszor félrehuzódott egy-egy szögletbe, leült egy zsámolyra. Azt se tudták, hogy a szobában van, olyan csöndesen viselte magát. Néha sóhajtott egyet-egyet s haza gondolt. Egy-egy könnycsepp futott végig az arcán. Míg a kis öklével letörülte, nagyot sóhajtott. Bizony nem is kellemes az, ha egy szegény kis fiú csak úgy elszakad az édesanyjától, meg mindenkitől, ami neki kedves. A német néni, meg a gyermekek érezték azt, ami a kis magyar fiút bántja. Vigasztalták is, de mit ér a sok szép szó, ha az, akihez szólottak, nem értette meg.
Egyszer a kis fiú nagy szomorúságban keseregve a zongora mellett egy szögletben, azt mondta:
– Édes anyám, lelkem!
Haza gondolt az édesanyjára s azt szólította meg úgy, mintha mellette állana.
A jó német néni mindjárt odament a szótárral s keresgetni kezdte azt a hosszu szót. Azt hitte, hogy az egész nem három, hanem csak egy szó.
Persze, hogy nem találta meg, mert az úgy, amint a kis fiú elmondta, nincs benne a világ összes szótáraiban se.
– Mondjad csak, kis fiam még egyszer, – magyarázgatta a néni.
A kis fiú megértette az integetést s elmondta még egyszer:
– Édes anyám, lelkem!
A néni újra megkereste, újra csak nem találta meg a szótárban ezt a hosszu szót. Aztán látogatóba mentek nagy okos bácsik, azoknak is elmondta a néni ezt a hosszu szót s keresgélték mindnyájan a nagy könyv felé hajolva az értelmét, de nem találták meg. Csóválgatták a fejüket.
Olyan lett közöttük a szó, mint egy nehéz fejtörő, amit a kis embereknek fölad a szerkesztő bácsi az Én Ujságomban.
Egyszer a kis fiú valami szépet álmodott. Otthon volt Hajdu-Böszörményben. Az édesanyja mellette ült egy széken s valami nagyon szép mesébe kezdett. Álmában a kis fiú hallgatta, hallgatta a mesét. Egyszer aztán, mikor vége volt, nagy örömében megölelgette az édes anyját s hangosan kiáltotta el:
– Édes anyám, lelkem!
Rögtön az ágy köré csoportosult az egész német család a nénivel együtt. Nézték a kis fiút, amint álmában az édes anyja helyett a párnát ölelte át, igyekeztek kitalálni, hogy vajjon mit mond.
A mult szombaton kivilágosodott minden.
A Gyurka édes anyja odahaza Hajdu-Böszörményben meggondolta a dolgot. Az ő jó szívének is fájt az, hogy oly messze van a kicsi fiától. Elhatározta, hogy hazaviszi a kis vitézt, aztán tanuljon meg majd akkor németül, ha nagyobb lesz. Levelet írt a német bácsinak, hogy hazaviszi a fiát. Hogy hamarább lássa az idegen világba költözött kis magyart, maga ment érte. Hosszu az út nagyon, de megtette, mert nagyon vágyott a fia után.
A mult szombaton aztán a német néni felöltöztette Gyurkát az ünneplő ruhájába, szép csokorra kötötte meg a nyakkendőjét s ebéd után mindjárt kimentek az állomáshoz, a Gyurka édes anyja elé. Gyurka alig akarta hinni, hogy igaz legyen az a nagy boldogság, hogy utána megy az édes anyja. Nagyon nyugtalan volt, ki-kiszaladt a váróteremből megnézni, hogy közeledik-e már a vasút, vagy legalább látszik-e már a füstje?
Mikor azután nagy dübörgéssel berobogott a vonat az állomásra, meg se várta, amíg egészen megáll, hanem odaszaladt ahhoz a kocsihoz, amelynek ablakából az édes anyja integetett feléje. Hiába kiabáltak rá a vasuti tisztviselők meg a néni, nem hallgatott senkire, csak odaszaladt a kocsihoz s hangos örömmel elkiáltotta:
– Édes anyám, lelkem!
A jó német néni és a német gyermekek összenéztek s most már egyszerre tudta mindenki, hogy mit is tesz az a három magyar szó:
– Édes anyám, lelkem!