Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy paraszt fiú. Palkónak hítták. A fiú sokat tartott maga felől és nem ok nélkűl, mert talpig derék fiú volt, a ki gazdáját évek során át híven és becsületesen szolgálta. S még tovább is szolgálta volna, ha bele nem lopódzik a szívébe egy csodálatos érzés. Hazavágyott, hazakivánkozott a szülőfalujába az édes anyjához.
Bement hát az urához, kérvén alázattal, hogy adja ki a megszolgált bérét. Az úr Palkónak egy darab aranyat adott, a melyik akkora volt, mint Palkónak a feje; pedig Palkónak a feje nem tartozott ám a legkisebbek közé.
Palkó meg volt elégedve. Bekötötte a jókora nehéz aranydarabot egy kendőbe s azzal megindúlt hazafelé. Hanem a járás a nagy melegben igen nehezére esett neki, csak úgy csurgott róla a verejték, meg az aranydarab is nehéz volt, s hol a vállán czipelte, hol pedig a fején.
A mint megy, mendegél, egyszerre egy lovas poroszkál el vigan mellette, tükörsimaságú lován.
– Ej, – kiált Palkó, – be szép mesterség az a lovaglás, a ki megteheti, a kinek lova van!
A lovasnak megütötte a fülét a Palkó mondása, megállította a lovát és kérdé, hogy ugyan mivel baktat olyan lelkendezve?
– Hát biz’ én aranyat czipelek, csupa merő aranyat. Az ember egy bajlódó állat, – mondta Palkó, miközben a czókmókját nagynyögve leveté a földre.
– No – szólt a lovas – ha olyan nagyon szeretnél lovagolni, hát cseréljünk. Add nekem te a göröngyödet, én meg neked adom érte a lovamat.
Palkó nem kérette magát kétszer, mondta vidáman:
– Itt a kezem! Áll az alku!
És azzal a vásár meg vala kötve. A lovas fogta az aranyat és azon volt, hogy hamarosan eltűnjék a Palkó szeme elől; mert gondolta, hogy még meg találná bánni a cserét. Palkó pedig felkapaszkodott a paripa hátára s elvágtatott, hogy csak úgy porzott a nyomában.
Csakhogy ez nem sokáig tartott, mert a ló egyszer csak nagyot ugrott és Palkó, a ki nem tudott lovagolni, úgy a földhöz vágódott, hogy a hamut is mamunak mondta. Alig birta a tagjait mozgatni. Egy paraszt, a ki az úton tehenet hajtott, megfogta az elszabadúlt lovat és oda vezette, a hol Palkó feküdt. Szegény feje fájdalmasan nyögött és dörzsölte a lába szárát.
– Soha nem lovagolok többet! Az nem jót tesz. Mennyivel jobb az olyan jámbor jószág, a milyen a kendé amott, bátyó! Mindennap tejet lehet inni és vajat és sajtot enni, s le sem veti az embert.
– Ej no, – mondá a furfangos paraszt, – hogyha neked a tehenem olyan kivánatos, hát nekem meg éppen a te szilaj lovad tetszik; neked adom a tehenet a lóért cserébe.
– Ez jó csere, – gondolá Palkó magában s azzal a parasztnak a markába csapva, így szólt:
– Hát isten neki s fakereszt!
Avval fogta a tehenet és hajtotta maga előtt, a paraszt pedig fölvetette magát a ló hátára és hejh, hajh! elvágtatott.
Palkó aztán lassacskán ment, mendegélt tovább, néha-néha jámbor tehénkéjét nógatva. Mikor egy útszéli vendégfogadóhoz ért, ott megemésztette utolsó koronáját, mivel most már azt hitte, hogy mert tehene van, hát pénzre többet nincs is szüksége, és tovább bandúkolt. De nagyon melegen sütött a nap és még messze út volt a falujáig hátra, a hol az édes anyja lakott, a ki epedve várta a fiát.
Palkó leült pihenni egy fa árnyékában. Mikor kipihente magát, azon vette észre, hogy a hasa megkordúlt, hogy éhes. Hozzálátott hát a tehén fejéséhez, de olyan ügyetlenűl, hogy egy csöpp tejet sem adott s utóljára olyat rúgott rajta, hogy az eget is bőgőnek nézte.
Ekkor éppen egy hentes egy malaczot terelt az úton hazafelé. Részvevő indulattal megkérdezte Palkótól, hogy mi a baja s megkinálta butykosából egy kis itallal. Palkó elbeszélte ügyes-bajos dolgát, és a hentes komoly képpel elkezdte becsmérelni a szegény jószágot, mondván, hogy egy olyan vén tehéntől nem is lehet már tejet várni. Le kell azt már vágni.
– Hm, – vélekedék Palkó, – akkor hát pecsenyének sem való a húsa ennek a vén tehénnek! Mennyivel jobb egy ilyen gömbölyű, kövér malacz; jóízű a húsa s szalonnát meg kolbászt is ad.
– No, ha így van, drágalátos öcsém – mond a hentes – ha neked a malacz annyira tetszik, akkor hát cseréljünk. Legyen a tied a malacz, az enyém meg a tehén. Nos, állod-e a cserét?
– Állom hát, ide vele! – mondá Palkó, örűlve a szerencsének.
Avval a csere megtörtént. Vigan fütyörészve hajtotta a malaczot Palkó hazafelé s gondolá:
– Mégis csak szerencse fia vagy te, Palkó! A károd folyvást megtérűl. Ej-hajh, milyen jó ízűn fogsz falatozni ebből a malaczpecsenyéből!
Nemsokára egy suhancz jött onnanfelől, a merre ő törekedett. Egy kövér, nehéz, hófehér tollú ludat czipelt a karján. Köszöntötte Palkót s beszédbe ereszkedvén egymással, a suhancz elmondta Palkónak, hogy a lúd keresztelőre van szánva. Az lesz ám csak a pecsenye, keresve sem találhatni párját. Avval a ludat Palkónak a kezébe nyomta, hogy emelintse meg és tapogassa körűl, hogy milyen nehéz és hogy milyen nagy hája van a szárnyai alatt.
– Jó kövér lúd, de az én malaczom se kutya ám! – mondta Palkó.
– Hol vetted ezt a malaczot? – kérdezte a suhancz.
Palkó azt felelte, hogy kevéssel ezelőtt vette. A suhancz erre egyet hunyorított s aggodalmas képpel körűltekintve, így szólt:
– Hallod-e, mondok valamit, de köztünk maradjon a szó. Amott odább egy faluban a birónak ímmost lopták el egy malaczát. A tolvaj a te nyakadba sózta, s ha a mező-csősz most utólér bennünket (a mint, hogy láttam is messziről olyanformát): akkor elcsíp téged bizonyosan, s a helyett, hogy az anyád konyhájába jutnál a csikussal, hát az ördög konyhájába kerűlsz.
– Óh, Istenem uram! Milyen szerencsétlen ember vagyok én! – sopánkodott Palkó. – Segíts rajtam az Istenért, kedves jó czimborám!
– Tudod mit, – mondá a suhancz, – hamar ide avval a malaczczal, s nesze a lúd érte! Tudom én itt a dörgést, tolvaj-úton elinalok vele, s ha száz lelke volna se talál reám senki.
A szót nyomban érte a tett; állt az alku, s a másik pillanatban suhancz és malacz eltűnt a Palkó szeme elől.
– Mégis szerencsés vagyok én! – mondá nevetve Palkó és vitte a ludat hazafelé.
Csősznek, vagy más efajta embernek a szinét sem látta. Haladt hát békén. Forgatta az elméjében a jó pecsenyét, a hájat, a tollat, az anyja örömét… Igy jutott el az utólsó faluig. Az utczában ott állott egy köszörűs a taligája mellett s dudorászva, fütyörészve köszörűlt, olyan vidáman, mintha ő volna a legboldogabb ember.
Palkó csodálkozva állott meg a lúdjával s a köszörűs vidámsága láttára neki is jó kedve szottyant. Jó napot kivánt a köszörűsnek, azután pedig így szólott hozzá:
– Nagyon jól mehet kelmednek a dolga, bácsi, hogy olyan vidám, olyan jókedvű.
– Hát bizony jól nekem, pajtás, – mondá a köszörűs, – jókedvű is vagyok én mindenha, van pénz a zsebben mindig. De hát te sem adhatod búnak a fejed, ha libával jársz. Hol vetted azt a libát?
– Kaptam egy malaczért, – felelte Palkó.
– Hát a malaczot?
– Azt meg egy tehénért kaptam.
– Hát a tehenet?
– Egy lóért cseréltem.
– Hát a lovat?
– Egy darab aranyat adtam érte, akkorát, mint a fejem.
– Óh, te furfangos? És az aranyat hol vetted?
– Azt meg hét esztendei szolgálat fejében kaptam.
– Furfangos ficzkó vagy, mondom. Nálad semmi sem hiányzik, mint hogy köszörűs légy, a mi én vagyok; akkor csörög a pénz minden zsebedben. És ehhez nem kell más, csak egy jó köszörű. Van itt nekem még egy, ámbár egy kicsit kopott már, de még megjárja. Aztán meg jobb is az ilyen kitanúlt jószág, kezdő köszörűsnek, mert ez már tudja a módját. Oda adom neked a ludadért. Nos, áll az alku?
– Hogy áll-e? Persze, hogy áll! – szólt Palkó vidáman. – Pénz minden zsebben, az szép kereset. Kell-e több annál?
A ravasz köszörűs avval oda adott a jó Palkónak egy kopott fenkövet, meg egy kovapalát, a mit az út mellől vett föl. S azzal tovább ment Palkó egész boldogan, hogy minden olyan jól ütött ki, hogy lépten-nyomon rápillantott a szerencse.
A nap forrón sütött, szinte öltögette kifelé a nyelvét a kánikulai melegségtől. Elbágyadt, elfáradt. De könnyen vigasztalódott, a nagy szerencséjének miatta. Biztatta magát tőle telhetően: majd csak hazaér már lassacskán. És otthon köszörűs lesz. A falujában minden kést és más vágó szerszámot kiköszörűl. Meg más falvakban is. Persze jó pénzért, és lesz pénz minden zsebben, s élni fog bú nélkűl.
Elgondolva ezt így szépen, sortában, ballagott Palkó vígan a köszörűkő terhével hazafelé. Már nem volt messze a falujától. Alig is várta már, hogy hazaérjen és „szerencsés jó napot” mondjon az édes anyjának. Meg éhes is volt, de még inkább szomjas. Majd megölte a szomjúság.
Ott volt egy kút az út mellett… no abból elolthatja a szomját. Nekihasalt hát a forrásnak, hogy a kalapjával merítsen egy jó italnyi vizet. De a lehajlásnál a köszörűköveket valamiképen meg találta lökni és a kövek beleestek a kútba.
Nagyon nagyon bánkódott miatta szegény Palkó. Szomorúan elgondolta, hogy nem lesz belőle most már köszörűs, következésképen nem lesz pénz minden zsebben, nem lesz szép kereset…
Lehorgasztott fővel ment útjára. Nemsokára hazaérkezett, de olyan volt, mint a kinek az orra vére foly. Nem mondott „szerencsés jó napot”; e helyett csak annyit mondott: „Adjon Isten, édes anyám!” És sóhajtozott egyre.
Az anyja meghallotta.
– Mi a bajod, fiam? Mit sóhajtozol, mint a kárvallott czigány? – kérdezte Palkótól.
Palkó elbeszélte nagy veszteségét az anyjának.
– Sebaj, fiam! – mondta neki az anyja. – Soh’se búsúlj azon! Csakhogy itthon vagy, csakhogy egészséges vagy. Maradj te olyan jó, olyan becsületes fiú, a milyen eddig voltál. Van két erős karod, dolgozz! Légy serény és szorgalmas a munkában és légy becsületes ezután is. Akkor lesz pénz, nem fogsz semmiben rövidséget látni s megáld az Isten.