Sándor a vásárba ment az édes apjával. Aranyos kedve volt a gyereknek. Mert nagy gyönyörűség ám olyan sokadalomba menni, ahol a szemnek is kijut a tarka-barka látnivalóból, a fülnek is kijut a csengő-bongó hallanivalóból. Tetejébe még kétágu bicskát is kap majd az ember vásárfiának!
Már ott jártak a vásárhely aljában, mikor a gyerek valamely szekérről lehullott szénacsomót nyalábol föl a földről.
– Nem hagyom kárba veszni. Keresek neki gazdát.
– Vesd oda, fiam, annak a szép kövér paripának! Nézd, már észre is vette nálad: fejét is nyujtja, nyerít is utána.
– Nem, édes apám. Amannak a szegény kis csikónak adom. Bordáját lehet olvasni, olyan sovány. Hadd pendüljön egy kicsit az istenadta.
Oda vitte a szénát a kis csikónak. A csikó gazdája hálálkodva veregette meg a jószivü fiú vállát.
– No, édes emberkém, ha ennek a jószágnak mindig ilyen módja lenne, bizony, utolérne, elhagyna minden paripát.
Pár perc mulva bent voltak a vásári sokadalomban. Néhány kerülő-forduló után rikító szinü bódéhoz értek. A pergő nyelvü kereskedő derűre-borúra dicsérgette, kínálgatta az árúit.
– Ide, emberek, ide! Itt lehet kapni a világ legfinomabb árúcikkeit! Stiriai kaszát! Angol beretvát! Amerikai hajvágót! Zolingeni ollót és zsebkést! Ide, emberek, ide!
A kirakott fényes holmik közül különösen egy gyöngyháznyelü zsebkés csillogtatta valami csábítóan a tükrös pengéjét. Sándor megragadta az édes apja kezét.
– Azt, édes apám! Azt vegye meg nekem.
– Nem, édes fiam, – szólott az ember. – Épp tőled tanúltam meg az imént: melyiknek adjam talált szénámat… akarom mondani: fáradságosan szerzett pénzemet.
Mosolyogva vezette fiát egy ernyővel sátorozott asztalkához. Ahol a szűkszavú késes árulgatta egyszerü, de tartós készítményeit.
– Itt veszek neked bicskát, fiam. Az a cifrabódés kereskedő csupa idegen portékát árul. Ez a magyar késes maga csinálta minden munkáját.
– De mikor amazok sokkal szebbek, édes apám!
– Annyival inkább emitt kell vásárolnunk, fiam. Azt dédelgetjük, úgy-e: amiből akarjuk, hogy valami legyen! Nekünk, magyaroknak, azt kell akarnunk, hogy a magyar iparból legyen valami! Ha minden magyar ember csak magyar munkát vásárol: úgy a magyar ipar rövidesen nemcsak utóléri, de el is hagyja az idegen ipart; amit most még különbnek látunk a magunkénál!
Sándor örült is, nem is a fekete nyelü bicskának, amit édes apja egy-kettőre megvásárolt a szűkszavu késestől… De ma már oda nem adná három zolingeni gyöngyházas zsebkésért sem! Amióta kitapasztalta, hogy acél pengéje úgy vágja a legkeményebb fát is, akárcsak a vajat!